Én azt mondom, nem lehetett biztosra venni. Valahogy legbelül ott motoszkált az emberben, hogy a nagy várakozást nagy pofáraesés is követheti, és ugyan a floridai srácok már letettek az asztalra két nagylemezt, amikkel bebizonyították, hogy a receptjük tökéletesen működik a gyakorlatban, de mindenki elbukhat - gondoljunk csak a The Human Abstract tavalyi fiaskójára, de a kishitűség forrásaként meg lehet jelölni akár az Underoath, a Thrice, vagy épp a Norma Jean vérszegény produkcióját. Ellenben úgy tűnik, a floridai zenészek értékrendjében fontos a megbízhatóság (ezt márciusban sokadjára igazolhatja a New Found Glory is), de ne rohanjunk ennyire előre. Kétlem, hogy túl sok embernek tudnék újat mondani, de azért meg kell említeni, hogy mi is az a fent említett katyvasz, ami Jeremy-ék sikerének kulcsa: tulajdonképp remek pop-punk dalokat „vadítanak be”, ami műfajokra értelmezve azt jelenti, hogy a hardcore punk keménységével, és a metalcore breakdownjaival keverik össze a pop-punk könnyed dallamvilágát. Idén négy éves első lemezükön is ezt csinálták, és tulajdonképp nagyobb változtatás nélkül folytatják azóta is (nyertes csapaton blabla), így a feladat adott volt: jó dalokat kellett írni. Ez talán az első lemezükön sikerült nekik a legjobban (a másodikon felbukkant pár töltelékdal is), csak ott ugye a keverés minősége sokakat irritált, így aztán be kellett bizonyítaniuk, hogy 4 év nem olyan sok idő, és hogy a tavalyi évet az újrakiadásokból történő pénzgyártás mellett dalírással is töltötték.
Tudták a srácok, hogy a rajongók meglehetősen türelmetlenek már, így az introt gyakorlatilag letudják egy, az első szám elejébe integrált, breakdown-utánzásban kimerülő csordavokállal (netán önirónia?), hogy kezdetét is vegye az a slágerparádé, amiről titkon álmodtak a hallgatók. Ugyan az első videót a The Downfall of Us Allhoz forgatják, de csinálhatnának mindegyik dalhoz, annyira nincs különbség „slágeresség” terén – maximum annyi, hogy míg az egyik igazi koncertsztár mosh-himnusz, addig a másik dallamai azonnal kötő ragasztóval vannak bekenve. És még az is elmondható, hogy kifejezetten ügyesen lavíroznak a viszonylag egyforma dalok miatti csapdák közt - számos apró, ám emlékezetes momentum gazdagítja a lemezt, valamint három vendégtorok is csiripel a Homesicken: a metalcore-ban utazó, rendkívül felkapott The Devil Wears Pradából Mike Hranica (#3), a The Acacia Straines Vincent Bennett (#7), ellenben a legérdekesebb az albumzáró tételben énekelgető Sierra Kusterbeck a VersaEmerge-ből, aki hangjával támogatva a la-la-la-zást igazán emlékezessé teszi az outro-t. Először azt hittem, azért ragadt meg a fejemben az utolsó dal, mert az egyetlen igazán lassú dal egy kőkemény lemezen, pedig nem: épp hogy talán kicsit a pop-punk felé ment el az ADtR (talán a New Found Glory-gitáros producer miatt, bár volt ő a Shai Huludban is), de ez szerintem abszolút nem feltűnő. hiszen ahogy a (leginkább) hollywoodi mottó tartja, a jó folytatás titka a jobb-nagyobb-látványosabb háromszögben keresendő, így a Homesick is a fokozás elvét használja: ahogy Ti is írtátok már páran, a kemény keményedett, a dallamos dallamosodott. És ez így lett jó. Ezért is fogadtam kétkedve a Wikipedián linkelt kritikák végső pontszámát, de egyelőre az egyik kimerül a banda nevéből történő szóviccek gyártásával, valamint a pop=rossz nevű, bizonyos életkor felett vállalhatatlan vélemény hirdetésével (miközben a lemez 3 legjobb dala közül 2 pont a két leginkább pop-punk), míg a másik írójának valószínűleg progresszió van a belső szemhéjára tetoválva, vagy csak én nem érzem azt, hogy ha van egy remek ötleted, mindenképp változtass rajta lemezenként. Az A Day to Remember nem tett így, és sikerült összehoznia 2009 egyik legjobb lemezét, azt pedig, hogy mit hoz a jövő, nem lehet tudni. Tudom, kis ország - kis álmok, de én koncepcióváltás helyett megelégednék egy koncerttel is.
