Hour of Penance - Paradogma

Ha valakinek július 14-én a Hegyalja Fesztiválon megadatott az a szerencse, hogy a kis számú közönséggel együtt megtekinthette az olasz Hour of Penance koncertjét, az valószínűleg az év egyik legintenzívebb koncertjén van túl. Bár jómagam sajnos nem jutottam el Tokajig, de ha csak a felét visszaadták annak a teljesítménynek, amit lemezen hallani tőlük, akkor ez az állítás teljesen megállja a helyét. Na de mit is nyújtanak lemezen a jó taljánok? Erre a kérdésre keressük a választ.

A zenekar még 1999-ben alakult Rómában, ám erre az albumra az alapító tagok közül csak Mauro Mercurio dobos maradt meg (azóta már ő is kilépett, a koncerten már Simone Piras dobolt). Ez a negyedik anyaguk, és a második, ami a Unique Leader gondozásában jött ki. Számomra a harmadik, The Vile Conception című lemez óta érdekes a brigád, és elsősorban Mauro dobmunkája volt az, ami különösen megragadta a figyelmemet, amiért sokan rájuk is nyomják a technikás death metal jezőt, helytelenül, mert a gitárosok azért semmi extrát nem nyújtanak (persze death metal standardeken belül), és a tempókkal sem játszanak úgy, mint az Origin, vagy a Brain Drill, sokkal inkább a Hate Eternal, vagy a Nile jut eszembe (erről később).

Egy rövid szimfonikus intro után indul el a címadó, és elsőként azt lehet konstatálni, hogy rettenetesen profin szól, legalábbis ahhoz képest, hogy mennyire outsidernek is számítottak egy évvel ezelőtt a talján srácok (Jó, azért valamekkora ismertségre szert tettek a Vile Conceptionnel, de azért a nagyok között nem emlegették őket, mellesleg az az anyag is igen jól szólt). Már megemlítettem, hogy számomra a dobhangzás kényes téma, szerencsére nagyon jól el lett találva, talán egy picit túlságosan is, mivel a többi hangszer a gyorsabb részeknél egy ökörnyálnyit hátrébb szorul. Márpedig a gyorsabb részek a dalcsokor jelentős hányadát kiteszik, aminek eleinte örültem, de amikor eltűnt az újdonság ereje, akkor előkerült a kiadvány gyengéje, miszerint éppen nem elég erősek a dalok ahhoz, hogy elbírjanak ennyi brutalitást. Azonban még így is inkább felfelé görbült a szám a nóták hallgatása közben, mint lefelé, egyrészt pont a szélsőségek határainak feszegetése miatt, másrészt az egyre inkább előtérbe kerülő epikus felhangok miatt. Pont legutóbb, a Chelsea Grinnél említettem, hogy elég jól oda vannak téve, nos, ez itt hatványozottan igaz, sőt, néhol ez már-már Nile-i magasságokat ér el. Ha élhetek ilyen oktondi metaforával, ha a Paradogma egy torony lenne, akkor nagyon magasra kellene nézni ahhoz, hogy meglássuk a tetejét. De még mielőtt valaki azt gondolná, hogy ezek a dallamok esetleg valami kapaszkodót nyújthatnak, le kell hogy hűtsem: A tempó ilyenkor is a maximumon van.

És ha már kapaszkodókat említettem: Ezekből igazából csak kettő található a 10 dal közül, mégpedig a négyes Malevolence of the Righteous, ami - főleg a hangzásnak köszönhetően - annyit segít, hogy nem átszáguld rajtad, csak áttapos, illetve a záró Apotheosis, ami viszont annyira fogós, hogy kiérdemelte magának a lemez legjobbja címet, és bár nem nagy kunszt a Miatyánkban a "gonosz" szót "Isten"-re cserélni (mondhatni giccses), de azért nekem tetszett az ötlet.

Nem egy könnyű hallgatnivaló tehát a Paradogma, és tényleg csak a vájtfülűeknek ajánlom az egyben való meghallgatását, mert nagyon könnyen az ember torkán akadhat. Viszont a tételeket külön-külön meghallgatva igen jó eredményt kaphatunk, így elsőre inkább ezt a megoldást választanám (sőt, töredelmesen bevallom, még én is nagyon ritkán hallgatom meg elejétől a végéig). A jövőt nem szeretném boncolgatni, mivel nem tudom, mi lesz a csapattal Mercurio nélkül, de azért remélem, hogy hamarosan újra albummal, esetleg egy klubkoncerttel örvendeztetnek meg minket.

8/10