A Rivers of Nihil pontosan tudja, hogy magasságok nélkül nincsenek mélységek

Biztos vagyok benne, hogy a progresszív death metal-rajongók jelentős részének legalábab akkorát dobbant a szíve (szigorúan duplázva), mint nekem, amikor megláttam, hogy a Rivers of Nihil új lemezzel jelentkezik. Bár mélyen sosem merültem el a zenekar munkásságában, önmagában a Where Owls Know My Name dal (videoklippel együtt) elég volt ahhoz, hogy tüstént az új lemezre kattintsak, amint megláttam a Spotify-ajánlómban. És milyen fontos kattintás is volt ez!

A zenekar nem hajózott éppen vihartalan vizeken mostanában – a 2018-ban kiadott, tízpertízes Where Owls Know My Name lemez sikerét nem sikerült megismételniük a 2021-es The Workkel, ráadásul pár évvel később az eredeti énekesükkel, Jake Dieffenbachhal is szakítottak, helyére a korábban háttérvokálosként működő bőgős, Adam Biggs avanzsált. Ennek ellenére a csapat szerencsére egyben maradt, és az énekesváltást sem övezte semmiféle dráma. Nem csoda tehát, hogy kíváncsiságom nagyon magas szinteken egyensúlyozott, amikor megnyitottam a zenekar új anyagát.

Egy olyan évben, ahol még csak Q2 van, de már új anyaggal jelentkezett a Spiritbox, a Jinjer, a Sleep Token és a Ghost, nem hittem volna, hogy le lehet engem nyűgözni egy albummegjelenéssel. Milyen nagyot tévedtem!

A Rivers of Nihil azonos című új lemezével ugyanis két dologért jött: szaxofonozni és seggeket szétrúgni.

És a szaxofonozással már kész vannak.

Már az albumot nyitó Sub-Orbital Blues olyan agresszíven jó dal, hogy napokig drótkefével sem bírtam kivakarni a fejemből a refrénjét. Mindent lehoz, amit a prog deathben szeretek: grandiózus, de nem túldramatizált refrén, döngölős riffek, acsarkodós hörgés, sőt, mivel mégsem akármilyen zenekarról van szó, kapunk egy kis kórust, és természetesen a szaxofon sem maradhat ki. Elképesztő erős lemeznyitás, és a szint ezután sem süllyed.

Hosszan tudnám taglalni a lemez erényeit, de a számomra legkedvesebb tulajdonsága az volt, hogy a tiszta éneket és a death metal elemeket pont olyan arányban elegyíti, ahogy az számomra a legjobban csúszik. Vannak ugyan lágyabb pillanatai a lemeznek, de összességében egy nagyon szigorú metal anyagot kaptunk. Helyenként dögnehéz, helyenként már-már black metalosan gonosz, helyenként pedig egyenesen ocsmány. Viszont egy pillanatra sem esik abba a hibába, hogy a kívánt keménységet az összes potméter csutkáig tekerésével próbálná elérni. Ehelyett

a Rivers of Nihil úgy tud brutális maradni, hogy pontosan tudják: magasságok nélkül nincsenek mélységek.

Albumon, de akár dalokon belül is bátran játszanak a kontrasztokkal. Vannak egy az egyben melodikusabb darabok, ahol az extrém vokálok inkább csak köretként szerepelnek a tányéron. És ott vannak persze a horzsolós darálások, amikben csapágyasra jár a duplázó.

Az első csoportban hadd említsem meg a lemezről a kedvenc dalomat, a Water & Time-ot, ami nosztalgikus dallamú refrénjével azonnal belopta magát a szívembe. Maga a dallamvezetés egyszerű és hatásos, de a dal struktúrája és hangszerelése komplex, így lesz a végeredmény egyszerre könnyen megszerethető és marad mégis izgalmas hosszú távon is. A lemezt nyitó Sub-Orbital Blues ragályos dallamáról már beszéltem, de úgy érzem, az a dal olyan zseniálisan izgalmas és magával ragadó lett, hogy nem lehet róla eleget beszélni. Illetve az albumot záró, bátran Rivers of Nihilnek elkeresztelt nóta is a melankólikusabb vonalon mozog, és bár azt nem tudom megállapítani, hogy igazolt-e egy 2009 óta aktív zenekar esetében egy 2025-ös korong záródarabját a zenekarról elnevezni (ugyanez a felvetésem az albumcímmel kapcsolatban is áll), de az biztos, hogy ez is egy csodaszépen megkomponált, kellemesen keserédes mű lett.

Na de ne ragadjunk le az érzelgésnél, mégiscsak egy death metal-zenekarról beszélünk, amit mi sem bizonyít jobban, mint például a szupertempós Dustman a mikrós popcornként pattogó basszeres intrójával, meg a panelba konyhabútort felfúró dobtémáival. Ugyanezt a könyörtelen tempót viszi tovább a Criminals is, ahol a disszonanciából egy csipetnyi tiszta ének és egy rövidke gitárintró mutat csak kiutat, de gyorsan visszazuhanunk a lábdobok kalapácsai közé. De a lemez talán leggonoszabb dala az Evidence: úgy zakatolnak a riffjei, mintha egy katonai helikopter szállna le közvetlenül a fejem mellett, valamint az a darabolós effekt, amivel a vokálokat megkínálták, elragadóan elidegenítővé tette a hangzást.

Viszont ahogy mondtam, nem csak lemezen, hanem dalokon belül is széles skálán mozog a hangzás – bár ez talán a legkevésbé meglepő állítás egy death metal-zenekarról, akik arról híresek, hogy tele vannak a dalaik szaxofonnal. Talán a legszembeötlőbb példa erre az American Death. A stílushoz illő kíméletlenséggel és töménységgel nyit, hogy aztán az egyik legkellemesebb dallammal essen be a refrénbe, amit a lemezen hallottam. Az ilyen és ehhez hasonló dalok hallgatásakor jut eszembe, hogy

mennyire ritkán hall az ember ilyen jó arányú prog death ötvözetet,

és mennyire hiányoznak a szcénából az olyan, egykoron aktív bandák, amilyenek például a The Odious vagy a Black Crown Initiate voltak.

És nem sokra rá, hogy a jegyzeteimbe leírtam a Black Crown Initiate nevét, jöttem rá, hogy nem véletlen az utóérzés, hiszen a Rivers' új háttérénekese és gitárosa nem más, mint Andy Thomas, aki a Black Crown Initiate tiszta vokalistája és (szintén) gitárosa. Ezzel a plusz információval kiegészülve pedig végképp úgy éreztem, minden kis kirakó a helyére került, ez a lemez nem lehet tökéletesebb. Azóta a biztonság kedvéért meghallgattam még párszor. Tartom magam a véleményemhez.