36 Crazyfists - Collisions and Castaways

Aki rendszeres látogatója az oldalnak, jól tudja, hogy a 36 Crazyfists számomra a nagy kedvencek egyike. Legyen szó a stúdiólemezeikről, vagy a koncertjeikről, a libabőr és a rajongás garantált. Habár a két évvel ezelőtti lemezüknél, a The Tide and its Takers-nél egy kicsit megingott az a bizonyos léc, de én bíztam a srácokban, hogy meg fognak tudni újulni, illetve képesek lesznek egy igazán ütős lemezt összerakni. Szemét dolog rögtön az elején lelőni a poént, de a helyzet az, hogy (finoman szólva) ez nem nagyon sikerült nekik...

Már a borítótól se voltam elájulva (bezzeg 2008-ban...), az elsőként kikerült dal, az erősen középszerű Revival pedig igencsak megkongatta nálam a vészharangokat. Aztán a Download fesztiválon bátran bekezdtek az In The Midnights című tétellel, amire kuka bambulás volt a közönség reakciója, ami sajnos elég jól jellemzi a saját reakciómat is az album egészét hallgatva... Ugyan a szóban forgó nóta valójában egy jó kis dal, amolyan klasszikus kezdőszám, de ugyanakkor nincs benne semmi egetrengető sem. A refrén mondjuk elég fülbemászó, szó se róla. A folytatásban a Whitewater a keménykedősebb fajtából való, amivel nincs is igazából semmi baj. Engem megvettek vele. Tetszik a kontraszt a verze és a kórus között, valamint a játékidő sincs túl hosszúra nyújtva. Emlékeztet a régisulis 36CF-re, és gondolná az ember, hogy na akkor innentől indul be majd csak igazán a korong!

Hát nem. A Mercy and Grace egy igazán középszerű dal, ahogy a Death Renames The Light is. Teljesen kiszámítható (és unalmas) a kutyaugatásos és a tiszta ének váltakozása, miközben zeneileg sem kapunk semmi kiemelkedőt. Kicsit olyan érzésem támadt mintha a Rest Inside The Flames és a The Tide And Its Takers idején kukázott számokat szedték volna most elő...

Aztán pont mikor már épp elmorzsolnék egy könnycseppet, végre jön VALAMI. Ez az Anchors, amiben a Twelve Tribes torok, Adam Jackson vendégeskedik. Vokalizálása tényleg fel is dobja az egészet, a refrén pedig csillagos ötös. Ezt követően viszont teljesen indokolatlan és felesleges a kétperces instrumentális szieszta (Long Road To the Late Nights), ami után egy újabb „B” oldal gyanús szerzemény, a Trenches késztet arra hogy kikapcsoljam a lejátszót. A már említett Revival következik a sorban, amihez egyébként már videóklip is készült.

A Caving in Spirals más körülmények között lehet, hogy nagyobbat ütne, de így valahogy nem jön át a belassult, epikusnak szánt feeling. Hihetetlen, de az utolsó előtti szám (The Deserter) üt a legnagyobbat az albumon. Komolyan mondom, amikor először hallgattam, azt hittem, hogy már másik lemez kezdődött el az mp3 lejátszómon. Végre egy tökös dal, tele energiával, ami megint nagyban köszönhető a vendégszereplőnek, aki Brandon Davis az Across the Sun-ból. De ez esetben tényleg a zenei alap is üt! Ha nem is ilyennek kellett volna lennie az egész lemeznek, de ebben legalább van VALAMI plusz, amire felkaptam a fejem.

A Waterhaul II hangulatos lezárása a mögöttünk álló 45 percnek, leginkább a Snow Capped Romance végére hajaz, de jelen esetben sajnos nem beszélhetünk semmiféle katarzisról. Az a baj, hogy ugyan a teljes zenei palettát tekintve még csak-csak elfogadna egy ilyen lemezt az ember, de a banda munkásságát tekintve ez borzasztóan szürke és középszerű...

Igazából az a néhány kiemelt nóta és a zenekar iránt érzett tiszteletem az, ami miatt igyekeztem nem totális lehúzásba átmenni a cikkel, de be kell vallanom, hogy ez irtózatosan kevés. A régi rajongóknak nyilván nem kell magyarázni miért, aki pedig most ismerkedik a bandával, talál ennél sokkal jobb hallgatnivalót is, ez tény. Így aztán jogosan merülhet fel a kérdés: mi lesz veled krézifiszc? Egyáltalán nem szeretném temetni a bandát és én még reménykedek a nagy feltámadásban, de az tuti, hogy ezt a lemezt önszántamból nem sokat fogom hallgatni a jövőben.