Az ötven plusz az új tizenhat - 16: Guides for the Misguided

Az idő múlása és a vele járó elkerülhetetlen korosodás egy kegyetlen dolog. Az egyik nap még biciklizel, focizol, lezanyálsz a fáról, megkerget a szomszéd kutya, másnap pedig már becsípődik a derekad, ha rosszul kelsz fel, nem tudod, merre indultál félúton a konyha és a fürdő közt, és jobb érzéssel tölt el annak gondolata, hogy fél 10-kor már inkább a paplan alatt szunyókálj, mintsem a nyakadba vedd a várost. Hadházi Laci humorista mondta, hogy

ötven felett az a jó, ha minden nap máshol fáj.

És akkor én még csak most múltam harminc, de a mai, impulzusok által túlterhelt világban néha simán érzem azt a papíron plusz húsz évet. Tudod, kik ötvenesek viszont, és még mindig nyomják? A 16 tagjai (legalábbis a négyből hárman) - akik lélekben talán pont annyi idősek, mint amit a nevük sugall. Lehet, pont ezért is működik számomra ennyire az, amit művelnek. 

A Los Angeles-i sludge-banda létezéséről én kb. csak pár éve tudok, és valamiért azt is hittem, hogy akkortájt léptek csak színre (későn kezdték el az arcok üldözni a rocksztárságot, vagy ilyesmi). Holott a fenéket, már ‘92 óta nyomják, igaz volt egy hároméves leállás a kétezres évek elején, de hát kinél nem?! A zenekar Wikipedia-oldalát gyorsan átfutva kiderül, hogy sok bonyodalom nem övezte a több mint három évtizedes pályafutást, pár rehabot leszámítva, de újra feltenném a kérdést, hogy ez kivel nem fordult elő ebben a közegben? A banda ezt leszámítva abszolút chillben nyomja, és olyan arcok zenéltek/zenélnek benne, akiket úgy hívnak, hogy Bobby, Tony, Phil vagy Barney, szóval simán azt kapod, amire befizettél.

Ez pedig tényleg semmivel se több, mint színtiszta sludge, elvétve kis ösztönös/kötelező stoneres, heavy metalos kikacsintgatásokkal. Ha azt mondom, sludge, akkor általában nagydarab, szakállas, kopasz(odó), trucker sapkás arcokat képzelek magam elé alkohol- és/vagy valamilyen kábítószerfüggőséggel. Ezt is megkapom a 16-től. Tehát igazából semmi újdonságot nem tartogat számomra - aki általában szomjazza ezeket a kvalitásokat - a lassan már veteránoknak számító kompánia tizedik lemeze, mégis magával ragadott. És hogy mivel tudott a Guides for the Misguided jó irányba téríteni, azt a továbbiakban ki is fejtem.

Az egyik ilyen a hangzás, ami már a nyitó After All baljós intrója után megbabonáz. A basszus olyan szépen kipattog, mint egy leszakadt amerikai kisváros roncstelepkurkász szerfüggőjének elnyűtt nyaki ütőere, aztán bejön a gitáros-énekes Bobby Ferry (imádom ezt a nevet!) karcos vokálja, és hát nyilván ő se ma járta ki a Crowbar-iskolát; nem is pöffeszkedik előre a hangja, hanem inkább megmártózik a hússzaggató gitárok közt, mint eltévedt nagyvárosi bámészkodó egy louisianai aligátor külön bejáratú mocsarában. A lemez producere a másik gitáros, Alex volt, aki Alex Jacobellivel (SeeYouSpaceCowboy, Negative Blast), valamint Brad Boatrighttal (Bane, Pig Destroyer, Dropdead) közösen kalapálta olyanra a soundot, hogy az belénk marjon, és garantáltan nyomot is hagyjon.

A másik ilyen maradandó dolog a lemezzel kapcsolatban, az a dallamosodás. Ami mókás, hiszen alapvetően a 16 zenéje mindig is ennek a stílusnak a tematikai szentháromságát vette alapul: drogok, erőszak, düh. Na, meg persze depresszió, kurva sok mizantróp, nyomorult, szerencsétlen acsarkodás egy világ felé, ami ilyenkor inkább csak elfordítja a fejét. Tehát azt hihetnéd, hogy ehhez idomul a muzsika is, és akkor ott a zaklatott zongorás intróval operáló Blood Atonement Blues: súlyos, monoton kipengetésekkel lépdel előre a szám, Ferry énekel(ne), már amennyire megy neki, és az egésznek van egy dögös hard rockos húzása, ami szépen ki is tart a dal végéig. Aprócska kilengések ezek a sludge-folyamban, de pont elegendőek, hogy buborékot generáljanak az émelyítő fekete iszapban - amik ki se terveznek pukkanni egyhamar.

Külön kiemelném még a Proudly Damned, illetve a Give Thanks and Praises c. dalokat. Előbbi igazából akármelyik Crowbar-tétel lehetne, viszont a vokál kapott egy olyan doomos/gothos effektet, amitől máris átlendülünk a Weedeater-oldalára a dzsónak. A dal második felében aztán

olyan kitartott gitármasztizás veszi kezdetét, hogy simán elképzeltem rá, ahogy egy lovag - miután levágta a királyságot terrorizáló sárkányt - magával is végez. 

Utóbbi dal pedig nemcsak punkos hosszal rendelkezik, de olyan tempót is kínál, ráadásul amikor egy kicsit behúzza a kéziféket, akkor a 16 eddigi talán legmegátalkodottabb, legfelbőszültebb és zabolátlanabb performanszát nyújtja. Mint amikor egy párt kommunikációs igazgatójának fröcsög a nyál a szájából az arcodba. A lemez végén pedig - ha nem számoljuk a The Tower bónusztrekket (ez is mennyire kétezres évek, ezt is imádom) - a stílusosan lezárós című Kick Out The Chair próbálja kirúgni a lábujjhegyünk alól a széket, de ez a dal is olyan ereje teljében mutatja be a bandát, hogy a véget elhozó kötelet is elreszelik a penge riffek, hogy aztán tovább küzdhessünk a beteljesíthetetlen sorsunk ellen.

A 16 már majdnem 35 éve tapossa az ipart - ha nem számoljuk azt a hároméves leállást -, és igazából semmit se találtak fel vagy újítottak meg, de egyszerűen annyira önazonosan és tudatosan játsszák ezt az egyszerűnek tűnő, mégis érzelmekkel és szenvedéllyel teli műfajt, hogy nehéz nem a garázsban, az egyik kezünkben sörrel, a másikban válóperes papírokkal, férfifájdalomban agonizálni rá. Ha te is éled ezt a nyers, borotválatlan stílust, a Guides for the Misguided garantáltan neked is egy hatásos világítótorony lesz egy olcsó kópiákkal teli, a hagyományokra magasról tevő ködfátyolban.