Úgy érzed, hogy ha valami igazán dögös, őszinte és organikus megszólalású rock 'n roll zenére vadásznál, akkor erre a legalkalmasabb hely a különböző fukarjó helyek leértékelt polcaival egyenlő, ahol egy-egy '30-'50-es évek közötti híres-neves előadó jobbára feketén licenszelt válogatáslemezére bukkanhatsz fél órás nyomozás után? Jelentem, ennek az állapotnak hatóságilag véget kell vetni, hiszen a Foxy Shazam (immáron felkiáltójel nélkül) második nagylemezén beváltotta a hozzá fűződő ígéreteket, és még sztahanovista módon többet is kaptunk, mint ahogy azt előre elvártuk!
Már a 2005-ös keltezésű The Flamingo Trigger címre keresztelt debütalbum sem volt egy mindennapi kiadvány, hiszen az akkor még csak egy éve(!) működő kvartett már-már mesteri szinten elegyítette az ősi pre-rock 'n roll (Johhny Otis, Nappy Brown és a többiek) hatásait, hangzásvilágát valamint mentalitását a Pattoni őrülettel-, és eleganciával (mely egyértelmű vonzatban áll a grandiózus jellemvonásokkal is), na meg egy csipetnyi metal/hardcore hangzással; egy szó mint száz, a nagybetűs feeling már akkor is megmutatkozott az ohioi srácok pikáns kis elegyében, de mára méltán nőtték ki magukat a szkeptikusok által lábjegyzetnek vélt pozícióból akár egy egész szócikké az őszinte bulizenék nagykönyvében. Ugyanis az Introducing 33 percében a srácok nemcsak definiálják magukat a "nomen est omen" legszigorúbb szabályai szerint, hanem még önfeledt mosolyt is csalnak a hallgató arcára ezen 10 nótás dalcsokorral.
A lemez középpontjában bármely szerzeményre is fókuszálunk, állandó jelleggel az énekes Eric Sean Nally beteges, és önfeledt hangjátékának-, valamint Schuyler Vaughn White bárzongora taktusainak, és AOR/Hard Rock bandákat megszégyenítő szintitémáinak párharca áll. Az alábbi, jobbára kiegyenlített harc azonban minden a Casey Bates (Heavy Heavy Low Low, Chiodos) által producelt kiadvány összes hangulati arculatában képes a maga teljességében megjelenni, legyen szó Elvis Presley-re emlékeztető, önfeledt rocky témákról - mint a nyitó Introducing Foxy esetén, akár kissé balladisztikusabb, már-már trubadúrlírára emlékeztető vonásokat felmutató keserédes szerzeményekről - A Black Man's Breakfast (ki merné megreszkírozni, hogy 2008-ban egy refrén "Say, that you love me" sorral kezdődjön?!), vagy a tangó temperamentumával egyaránt ékeskedő Red Cape Diver -, netán a '80-as évek diszkójának fénykorában térhódító szintipop jellemvonásaival felvértezett schlagerekről - The Rocketeer, de főleg a Cool, amiben már-már Bee Gees súlyú témák bukkannak fel a szerzemény végén -, hogy meg ne feledkezzünk az elsősorban Pattoni hagyományoknak tisztelgő It´s Hair Smelled Like Bonfire-ről, melynek végén még egy Children Of Bodom/Norther iskolából szabadult, neoklasszikus billentyűszóló (!) is befigyel... És az alábbi sort, valamint a fenti Cicerói körmondatot még folytathatnám, de nem szeretném lelőni az összes poént, hiszen ez a kiadvány jócskán tartogat még meglepetéseket az érdeklődők számára...
Változatos, és igényes zenei kavalkáddal büszkélkedhet a Foxy Shazam legénysége, mely 2008. egyik legelső (s talán legnagyobb) meglepetése lehet az óvatlan zenehallgatók számára. Zárszóként csupán önmagamat tudom ismételni; ha valami igazán pörgős, és pozitív hangvételű kiadványra vágysz, amit a századik hallgatás után sem unsz meg, akkor jó felé kutakodsz. Hajakat lenyalni, jampecingeket felvenni, és kezdődjék a tánc!
Külcsín és Design: 10/9. (a retrospektív képsorok önmagukért beszélnek) Hangzás: 10/9. (erőteljes, és tiszta) Teljesítmény: 10/10. Dalszövegek: 10/9. (humoros, csipkelődő, emberközeli)
10/9.25.
