If These Trees Could Talk - Red Forest
Bár maga a poszt-rock műfaj egy igen jól körülhatárolható stílus, az igazi változatosságot a bandák által kreált hangulati tényezőben lehet leginkább keresni. Ebből a szempontból két, egymással szembenálló csoportra lehet bontani a műfajt aszerint, hogy milyen aura lengi körbe az adott muzsikát. Míg egyik oldalon a csilingelő, kellemes hangulatú zene áll, amely önkéntelenül is mosolyra húzza az ember száját, addig a másik oldalon a borongós világ háttérzaja veszi át a hallójáratok felett az uralmat, és ejti rabul az egyszeri zenehallgató szívét. Ez utóbbi csoport egyik éllovasa az If These Trees Could Talk, akik az igen jól sikerült 2009-es nagylemez után újra összedobtak egy remekművet, hogy akár a legmelegebb nyári napon is tudjunk mire a távolba révedni.
A szubjektivitás tényezője az efféle lemezeknél ütközik ki leginkább, hiszen nagyon erősen alapoznak az ember érzelmeire, és az egyik legerősebb fogódzkodó - a vokál - nélkül kell elérni azt a hatást, amely akár hosszútávon is képes lekötni a figyelmet. Az Above the Earth, Below the Sky remek példa erre, amellyel ugyan nem feszegették a stílus határait, mégis egy egységes hangulatú albumot tettek le az asztalra, amellyel képesek voltak a legnagyobbak közé felkapaszkodni az ohioi srácok. Három évet kellett várni az új lemez kijövetelére, amely talán a legideálisabb időtáv két album megjelenése között, hiszen a Red Forest mindenféle izzadtságtól mentesen, biztosan hozta azt, amit elvárt tőle az ember.
Remekül elkapták azt a fonalat, amit már a 2009-es Our Ceasing Voice, vagy I Hear Sirens nagylemeznek is sikerült, hiszen dalszövegek nélkül is érződik, hogy koncepciómentesen egy érzést próbáltak megülni, és nincsenek felesleges kitekintések más hangulatú dalok képében. A szokásosnak mondható óvatos pengetések és az ebből kitörő keményebb témák okosan építkeznek és nincsen semmi sem annyira elhúzva, hogy esetleg unalomba fulladhasson egy-egy részlet vagy dal. Bár a műfaj most sem lett újraértelmezve, sok helyen kóstolnak bele új dolgokba, amelyek főleg a durvább részeknél ütköznek ki, legyen az épp a dobos durvább duplázása (amely nem épp a poszt-rock védjegye), a Red Forest doom utóízű nyitása, vagy a poszt-metál felé kacsingató súlyosabb riffek. Ezzel együtt az is megállapítható, hogy hiába a szomorkás, csengő tiszta hangzás, az igazi erőssége a bandának ezekben a "kitörésekben" van, ahol amellett, hogy a szokásos párhangos pengetések is helyet kapnak az alap riff mellett, sokszor botlunk elképesztően érzelemdús, emellett igen technikás részekbe, amik tökéletesen beleillenek ebbe a kissé depresszív aurába. Amikor az alap hangszerek által nyújtott katarzist nem tudják hova fokozni, akkor a vonósokat és az elektronikát hívják segítségül, melynek jótékony hatásáról nem érdemes vitázni. Az előző albumhoz képest kicsit kevesebb felesleges zörejt is a pozitívumok közé sorolnám, még ha a The Gift Of Two Rivers című átvezető egy kissé értelmetlen zajköltemény lett is a lemez közepén.
A fák tehát újra beszéltek, a daluk pedig nem is lehetett volna ennél szebb. Sikerült megugraniuk az előző lemez által magasra rakott lécet és olyan pontokon is fejlődni, amikre talán már eddig sem volt panasz. A daloknak van súlya, mégsem nehezedik ránk az album, a végére érve pedig csak egy kellemes bódultság adja nyomát annak a csodának, ami a majd' 50 perc alatt érte az embert. A gyengébben sikerült rövidke átvezető és a pillanatokra beállt lassúbb folyás minimálisan töri meg azt az igen erős egységet, amely a lemez dalai között van, ennyi negatívum viszont egy kisebb szájhúzásra se ad elegendő okot. Nem épp egy vidám nyári muzsika, de bármelyik panellakásba képes pillanatok alatt megidézni a késő őszi természetet, amely a közeledő forróságban mentsvár lehet mindenféle zeneszerető ember számára.
8,5/10
