Egyszer hallottam egy gúnyos megjegyzést, miszerint a Pro-Pain a hardcore színtér Motörheadje, ám az alábbi megállapítással két oknál fogva sem értek egyet. Egyrészt a zenekart (függetlenül attól, hogy hőseink New Yorkból jöttek) már jó ideje csak vitathatóan sorolhatnánk be a valódi hardcore bandák közé, és ha nem képviselünk ilyen radikális - ám kellő valóságalappal bíró - álláspontot, akkor is elmondhatjuk, hogy hőseink almája igen messzire gurult attól a bizonyos fától. Másrészt a srácok legutóbbi lemeze is épp elég változatosságot hordozott ahhoz, hogy ne írhassuk le a 18 éve működő, egyben tizenkettedik nagylemezénél tartó bandát. Főleg azért, mert ahogy a No End In Sight előrevetítette, úgy az Absolute Power beteljesíti az évek óta folyamatosan zajló szintézist, amely a hardcore/punk, valamint a metal elemei között játszódik le.
Ugyan a politikailag mindig nyílt és szikár üzenetet közvetítő zenekar bizonyos szempontból tényleg állandóságot képvisel (például olyan vágyálmaim már rég nincsenek, hogy valaha is megjelenjen Pro-Pain album egy esztétikus borítóval), az Absolute Power dalainak ismeretében mégis megérthetjük az elmúlt 10 év fokozatos eltolódását, amely a hardcore/punk elemeket magatartássá, míg a crossoverre alapozott, előbb thrash, utóbb már szinte mindenféle metal-hatást tényleges dalépítő elemmé formálta. Hiszen bárhonnan is néznénk, tényleg erről van szó: a Pro-Pain áttörte saját hosszmértékének korlátait, és – mintegy kapuzárási pánik formájában – elmerült a kapkodó kísérletezésekben. 
Így az Absolute Powert bátran nevezhetjük a zenekar eddigi legmetalosabb lemezének is, mind a hatáselemek mennyiségét, mind azok sokszínűségét tekintve. A 38 perces album jóformán már csak kiállásának szigorában képvisel bármilyen hardcore-közeli, vagy annak csúfolható attitűdöt, hiszen a zeneiség az utóbbi két évtized metal-hangzásából szemezget. A nyitó Unrestrained szigora ugyan kellő tekintélyt parancsol a továbbhallgatáshoz, ám a vaskos groove-okból, és törzsi betétekből érkező Destroy The Enemy már módszeresen idézi az új idők Pro-Painjét. A Destruction-atyaúristen Schmier vendégszólójával tarkított Stand My Ground egy standard thrash-gyalu, míg az azt követő Roads to Nowhere erős pszeudo-Pantera hatásokat jegyez, különösen az Anselmo-ihlette énektémákat illetően. Az AWOL kórusokkal, és erősen retrospektív elemekkel tarkított sodrása kétségkívül a lemez csúcspontja, az utána következő, újfent törzsi bátorsággal építkező, ám blastbeatekkel és ízes szólókkal megtoldott Hell On Earth pedig szintén az emlékezetes pillanatok közé sorolandó. A Divided We Stand újfent a banda valódi hardcore/punk gyökereit kívánja megtalálni – bár a refrénértékű gitárjáték ezt kétségkívül tönkre is teszi –, míg a kislemezes Gone Rogue újfent a (zenekaridegen) schlagerek közé sorolandó; ebben Gianni Pontillo (Pure, Inc.) és Inga Pulver vendégszereplése is közrejátszik. A Rise Of The Antichrist olyan, mintha kukába hajított Soilwork témákból eszkábálnának össze egy látszat-thrash nótát, a záró Hate Coalition reszeléseinek, valamint blastjeinek és csordavokáljainak köszönhetően a lemez legszigorúbb szerzeménye – kétség sem férhet hozzá, hogy az új dobos, Ricky Halverson (Cellador) nem egyszer bizonyítja rátermettségét.
Ugyanakkor még így is el kell mondani, hogy az új Pro-Pain lemez valahol épp az önmegtagadás teljes beteljesülése, egyben a régmúlt hitelesség teljes elvesztése. Mert való igaz, hogy lemezről-lemezre haladva egy következetes folyamattal volt dolgunk az elmúlt 18 évben is, ám az Absolute Power csak egyetlen dologra lesz jó: hogy elveszítse a régi híveket, és hogy azok helyére újakat szerezzen – a kettő együtt garantáltan nem fog működni, de ez lemérhető lesz majd a Rockmaraton színpadán is. Így ha azt vesszük, a Pro-Pain új albuma egy minden eszközében korlátozott, másodligás és panelrakosgató metal-lemez, amely funkciójához hűen okoz majd kellemes perceket az arra fogékony hallgatóságnak, hiszen dalaiban és kiállásában is erősebb elődjénél. De ez nem jelenti azt, hogy mindennapi betevőről lenne szó, így a pontszám inkább a változatosság minőségtől független tényének, a progresszió kiteljesedésének, valamint a dalokban rejlő, szerethető témáknak szól, mintsem a zenekar valódi, értékelendő teljesítményének.
10/5.
