Rögös utat tudhat maga mögött - és minden valószínűséggel még maga előtt is - a budapesti Sculpsit legénysége, hiszen a rézmetszetek aláírását névként az önkifejezés szolgálatába állító zenekar 1999-es csatasorba lépése óta a mai napig nem számolhat be stabil formációról, elvégre énekesek jöttek-mentek, és a zenekar harmadik kiadványán trillázó Kéményes Peti (Noisebreed, Endless) is csak erre az egy demóra adta szívetmelengető orgánumát, időhiány miatt.
...a pedáleffektekkel, és erősen Slipknot utánérzésű dobokkal felvértezett The Rehumanisation folytat: kedvenc cserkészcsapatnyi bohócaink hatása átfedésekben az egész demót képes fátyolként belepni, azonban hőseink mindig gondosan ügyelnek arra, hogy a plagizálás vádja jogtalan legyen (...bár arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy Slayer/Cataract riff szinte önnön teljességében köszön vissza jelen tételben...). A megőrülés határán levő-, önmagával és környezetével egyaránt dacoló-, a szabadságáért küzdő angyal megkérdőjelezi nemcsak létét, hanem mindent, amit korábban átélt. Így, kissé megzavarodva a koromeső láttán főhősünk már biztosra véli saját elbukását, s jelen nótában meg is történik a folyamat visszafordításáért felelős agymosás; a végzet beteljesedett. Mint azt korábban is mondtam, a záró Nature's Fury epizódértékűvé válik jelen kompozícióban, hiszen történetében Ádám és Éva tragédiájának újragondolásával szembesülhetünk, hiszen Tavasz, mint nő magáénak akarja tudni az Évára vágyó Első Apát, s innentől fogva egy kissé The Fountain utánérzéssel robog a cselekmény, hiszen a plátói szerelmet tápláló Tavasz a korábban gyógyító virágait pusztításra szánja, melyek Ádám véréből nőnek ki, ezáltal végleg elválasztva egymástól a szerelmespárt. Ez a szerzemény vonultatja fel a legtöbb Slipknot utánérzést - újfent kiegészülve egy akusztikus blokkal -, különösen a srácok legutóbbi nagylemezére hajazva; ettől függetlenül a thrashes groovy témák is kellő térnyeréshez jutnak, de újabb nehézséget okoz a dal befogadásában, hogy a dallamos énektémák igencsak a háttérbe lettek szorítva. Ez persze a szkeptikusabb olvasók szemében egyet jelenthet azzal, hogy Peti nem teljes magabiztossággal énekelte fel a demót - és a második nótában egy-egy hamiskásabb melódia tényleg felbukkan -, de összességében a morcosabb, ordító énektémák is közel azonos hatással dörrennek meg.
Summázva, számomra kissé zavaros ez a koncepció; véleményem szerint túl sok környezeti tényezőt igyekezett Peti megragadni a dalszövegein belül (gondolok itt a társadalmi konvenciókra; az általános normákra; a hit és a vallás útjainak szétválására; a napjainkban is folyamatban levő értékrendi válságra; valamint a lassan általánosnak nevezhető degradációra), és ebből kifolyólag nehezebb megérteni a teljes folyamatot, de a lényegen, és a mondanivalón ez mit sem változtat. Zenei téren első nekifutásra kissé egyhangúnak tűnhet ez a három dal, de idővel mindegyik felfedi az apróbb finomságait. Kíváncsi leszek arra, hogy a Sculpsit következő anyagán merre lép tovább, addig is reménykedjünk abban, hogy a srácokat viszontláthatjuk majd a nagyobb nyári fesztiválokon, mert ennek a zenei egyvelegnek lenne itthon közönsége; bár kell neki egy kis időt adni, míg letisztul.
Külcsín és Design: 10/7. (ötletes rajz, nincs eléggé kihasználva) / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / Pontszám: Hangzás: 10/7,5. (jóval túlmutat a demók szintjén) Teljesítmény: 10/7. (megszavazom a bizalmat) Dalszövegek: 10/7. (még egy kissé kiforratlan, de ötletes és van mondanivalója)
10/7,17.
