The Devil Wears Prada - Dead Throne
A tavalyi esztendő nagy dobása volt a The Devil Wears Prada ötszámos EP-je, a Zombie. Hangulatában, megszólalásában és összhatásában is egy gyilkos pakkot adtak ki a kezeik közül a srácok. Ezt követően pedig nem sokat ült a babérjain a banda, és Adam D producerkedése mellett rögzítették negyedik nagylemezüket Dead Throne címmel. Az előzmények ismeretében az elvárások igencsak magasak voltak, valamint az is kérdéses volt, hogy mennyire fog érvényesülni a Zombie hatása az új, egész estés 'Prada albumon.
Rögtön a címadó dallal indul a korong és lényegében minden lényeges információt leszűrhetünk az eddigi leghosszabb (és egyben legunalmasabb) TDWP művel kapcsolatban. Egyértelműen a Zombie vonala marad a legmeghatározóbb hatás, de itt sajnos nem hogy meghökkentő elemek, kísérteties (vagy egyáltalán VALAMILYEN) hangulat, de még ötletesség se nagyon üti fel a fejét. Az EP-n remekül kihasznált szintivel szemben itt jóval kevesebb (és kevésbé emlékezetesebb) szerephez jut James Baney, ami számomra mindenképp csalódás. A mázsás sound ugyan elsőre kellemesen simogatja a hallójárataimat, de idővel ez sem mentheti meg az unalomban fuldokló, indokolatlanul sok dalt tartalmazó gyűjteményt. Féltávon érkezik a spoken word betéttel megtámogatott instrumentális Kansas, ami azért is fájdalmas tény, hiszen ezután még további hat szám vár ránk, amikkel kapcsolatban ugyanúgy nem tudnék semmi kiemelkedőről beszámolni. Tim Lambesis (As I Lay Dying) vendégeskedése a Constance-ben is csupán statisztikai jelentőségű.
Az összes dal játékideje 3 perc körül mozog, de nem igazán sikerült fogós elemekkel telepakolni a nótákat. A metalcore-os vágták és a breakdownok is nyom nélkül mennek el mellettem. Sajnos a nagyszerű EP-t követően ismét azon érdektelen zenekarok státuszába esett vissza a zenekar a szememben, ahova a With Roots Above And Branches Below lemezzel kerültek. Ugyan elsővonalas rajongó sosem voltam, de korai munkáik és a tavalyi kislemez hatására én bíztam egy ütős nagylemezben. Egy olyan nagyszabású folytatást vártam, amiben az első két lemez legjobb elemeit vegyítik a Zombie apokaliptikus brutalitásával. Ehelyett viszont sajnos csak egy újabb stílusgyakorlatot hallhatunk, amiben amúgy sem szenvedünk hiányt napjainkban.
Arról nem is beszélve, hogy Mike Hranica, a csapat frontembere közben olyanokat nyilatkozott le, hogy a banda korai időszakában nagyon buta, egyszerű muzsikát játszott, amitől mostanra sikerült elmozdulni egy pozitív irányba, érett, okos, kreatív zeneszerzőkké válva. De persze az elmaradhatatlan klisét is sikerült ellőni, miszerint ez a mostani a lebrutálisabb és legjobb Prada-anyag. Ugyan nem egy bűnrossz zenéről beszélünk, valamint a banda elvakult fanatikusai nyilván így is szeretni fogják a Dead Throne-t, de objektív fülekkel hallgatva ez sajnos csak egy mézes-mázas nagy lufi, amiben keresve se találunk túl sok valódi értéket. 4/10
