Érdekes, hogy egyes stílusok hogyan kerülnek háttérbe, és hogyan hozzák őket elő újra. A 2000-es évek közepe-vége felé a black metal inkább szitokszónak számított a metal berkein belül, mint stílusmeghatározásnak (főleg a magukat túl komolyan vevő arcok miatt), ám 2009-2010 környékén, amikor már senki sem hangoztatta, hogy a black metal csak hálószobában, diktafonnal rögzítve igazán "trve", viszont előretörtek a kísérletezőbb szellemű formációk (Nachtmystium, Wolves in the Throne Room), és elkezdődött a műfaji keveredés. Megjelent a post-black metal, és a punk/hardcore zenekarok közül is egyre többen fedezték fel maguknak a sötétség eme kifejezési módját. Ezeknek a csapatoknak az egyik legelsőbbike az olasz The Secret.
Az eredetileg metalcore-nak indult banda 2010-es lemezével bizony csúnyán odavert az extrém zenék kedvelőinek. A hasonszőrű oldschoolabb hangzású csapatok anyagainak kiadásából lassan olimpiai aranyéremmel rendelkező Southern Lord kötelékébe kerülve egy olyan csapással jelentkeztek, ahol jól megfért egymás mellett a crust, a grind, a sludge és a black metal akár mind egy egyperces darabban. Mindezt egy olyan hangzásvilággal, ami a 90-es évek óta nem volt divat (sajnos). Ezek után a folytatásra valami hasonlót vizionálhattunk, ám a képlet, mint általában, most sem ilyen egyszerű, mert ugye azóta mind a Tombs, mind a This Gift is a Curse is eléggé maradandót alkotott hasonló stílusban, így fel volt adva a lecke a taljánoknak. Nem véletlenül ez a két zenekar lett említve: az Agnus Dei-n sokkal nagyobb szerepet kap a black metal, mint elődjén, de nem annyira, mint a másik két csapat lemezén, vagyis inkább a hangzás nem olyan atmoszférikus, mint azoknál (kivétel a bónuszdal, ami simán elfért volna az I, Guilt Beareren). Mindemellett a tempó is többnyire a crustos/punkos tuka-tukák és a veszett darálás között mozog, a lassabb témák egy picivel jobban háttérbe szorulnak, mint két éve, viszont az anyag felépítése sokban hasonlít a Solve et Coeguláéhoz, annyi kivétellel, hogy a leglassabb szám (The Bottomless Pit) nem a zárótétel szerepét kapta, oda egy sokkal gyorsabb tétel (Seven Billion Graves) jutott.
Mindazonáltal roppant kétarcú egy kiadvány lett a The Secret negyedik lemeze, amiről nem lehet egyértelműen kijelenteni sokadik hallgatás sem, hogy jó-e vagy sem. Mert kétségtelenül vannak olyan tételek, amelyek eléggé könnyen adják magukat, a brutális Daily Lies, a rögtön utána következő, hardcore-osabb Love Your Enemy azért elég gyorsan betalálnak, de összességében nagyon nehezen emészthető ez az anyag. Jó, azért a hangzáson valamennyire igyekeztek csiszolni, ezzel pedig megkönnyíteni a hallgatók dolgát, csakhogy ezzel nem sokat segítenek, mert a háromnegyed óra alatt szinte példátlan pusztítást visznek véghez, szinte már az Anaal Nathrakh-i határokat feszegetve (itt most a régi, szélsőségesen brutális AN-ról van szó). Tehát akik az ilyesmit szeretik, azonnal szerezzék be az Agnus Dei-t, mert páratlan élményben lesz részük. Akik most akarnak megbarátkozni az ilyen zenékkel, sokkal jobban járnak, ha a tavalyi Tombsot választják, hacsak nem akarnak befizetni életük legdurvább hullámvasút-menetére. Bár ennek a hullámvasútnak a vége jó pár kilométerrel a föld alatt van, és az a park, ahol megtalálható, cseppet sem vidám. De ez ne érdekeljen semmit
8,5/10
