Times of Grace - The Hymn of a Broken Man
A Times of Grace egy új név a dallamos metalcore palettán, ellenben a zenekart – talán a projekt szó helyesebb lenne – alkotó két zenészről még csak viccből sem mondható el ugyanez. A ToG ugyanis a Killswitch Engage két meghatározó személyiségét rejti, név szerint Adam D gitárost és zenei agyat, valamint a banda előző énekesét, Jesse Leach-et. A lemez megszületése egy szerencsétlen balesethez köthető, nevezeten Dutkiewicz gerincproblémájából adódó porckorong sérvhez. A gitáros ugyanis emiatt hosszú időre korházba került és szinte teljesen mozgásképtelen lett. Ezalatt – amellett, hogy saját gondolatait rendezgette – nagyjából megírta a lemez anyagát, aminek elkészítéséhez már csak egy régi jó barátra volt szűksége. Itt jött a képbe az ex-kolléga, vagyis Jesse.
Ennyi háttérinformáció után lássuk, mit is rejt a Hymn of a Broken Man. Annyit le kell szögeznem előzetesben, hogy imádom Jesse hangját, mióta csak a KSE Numbered Days című számában először meghallottam, hogy mire képes. Éppen ezért nagyon vártam ezt a lemezt, és utólag visszanézve talán épp ezért is voltam csalódott, amikor végre meghallottam. A csalódottságom oka még véletlenül sem az volt, hogy nem azt kaptam amit vártam. Épp ellenkezőleg: véleményem szerint túlságosan kiszámítható lett a végeredmény. Ha csak az énektémákat nézem, előfordul nem egy mágikus pillanat, azonban zeneileg már jóval panelesebb az összkép. A nyitónóta hallatán (Strength in Numbers) ugyan elöntött a boldogság: egy rendkívül fogósra sikeredett tétel, elsőre rögzülő refrénnel. A második, gyakorlatilag végig egy tempóban hömpölygő számnál azonban már csak hümmögtem, hogy jó-jó, de hol marad az izgalom? Valahogy így ment ez végig, a tizenhárom szerzemény során: hol belelkesültem (Willing, vagy a címadó dal), hol pedig húztam a számat. Ami alapvetően nem a zene minőségével hozható összefüggésbe, ugyanis vérprofi a lemez, sőt a hangzásra sem lehet kifogás. Éppen csak úgy érzem, hogy az anyazenekar ismeretében ez a dalcsokor nem tud sokat adni. Kevesebb paneles megoldásra lenne szűkség és több érdekfeszítő zenei ötletre. Nem mondom, hogy nem merészkedtek a KSE határvonalain túlra, hiszen megfigyelhető némi elmozdulás a dallamos metalcore riffeléstől az alternatív zenék felé. Sőt, az End of Eternity kezdete hallatán egyenesen az Alice in Chains jutott eszembe. Csakhogy érzésem szerint nem kellően erősek a témák ebben a számban sem ahhoz, hogy fenntartsák a hat percen keresztül a figyelmet.
Ahogy telt-múlt az idő, egészen hozzám nőtt azért a Hymn of a Broken Man, még az olyan, elsőre leülős pillanatok is, mint a perverz módon ősrégi Jon Bon Jovi szerzeményre (Blaze of Glory) emlékeztető The Forgotten One is. Azonban valamit még mindig hiányolok, mégpedig a nagy rácsodálkozásokat, és azt a kamaszos lelkesedést, ami 2002 táján el tudott fogni, ha csak meghallottam ezt a két fazont együtt zenélni. Összességében azért azt mondanám, hogy aki kedveli a két zenész eddigi munkásságát, okvetlen tegyen vele egy próbát, de a saját esetemből tanulva hozzá is teszem gyorsan: csodákat nem szabad várni, mert csodák nincsenek. Ez egy becsületes dallamos metalcore korong, néhol lebegősebb, alternatív hatású témákkal, jól hallgatható dalokkal, de nem ez az album fogja megváltani a műfajt, annyi szent.
6/10
