A Weekend Nachos a 2009-es Unforgivable című lemez óta tartozik a powerviolence élvonalába, és a 2011-es folytatással jóval szélesebb közönséghez jutottak el, mint a hasonszőrű zenekarok (valószínűleg a Full of Hell áttörésének köszönhetően). Azóta sem voltak túl inaktívak, kidobtak egy igen jó splitet a pv legenda Lack of Interesttel, illetve kijött egy single év elején (Watch You Suffer), melyek közül utóbbi már a következő teljes anyag beharangozója volt, és eléggé nagyot szólt, annak ellenére, hogy messze nem a banda tempósabb dalai közé tartozott. Adódott tehát a kérdés, miszerint a dal a jó összefoglalója-e a Still egészének?
A kérdésre a válasz pedig egy egyértelmű igen. A Still sebességben és hozzáállásban is inkább az Unforgivable-höz áll közelebb, mint a Worthlesshez, itt nincsen többperces zajongás és hosszú belassulások, ahogy a padlógázas témák is majdnem nullára vannak redukálva, és a huszonegy perc nagy részében a lassabb-gyorsabb tukatukák dominálnak, ami bár helyenként (a You're Not Punk és a címadó között, egészen pontosan) unalmassá tud válni, de azért vannak olyan témák, amik gond nélkül elvisznek a hátukon egy-egy darabot (például a Satan Sucker közepén a kiállással megtámogatott gyorsabb rész). Ebből nyilván kiderül, hogy a korongnak az első fele az erősebb, a második hatos csomagból a Still az, ami kiemelkedik - akár a Disfear is elsüthette volna 10 éve. De meg kell említeni akkor már a korábban kihozott Watch You Suffert is, ami az elejétől a végéig nagyszerű, és hatalmas pluszpont jár a szövegéért is. Apropó, szövegek: John Hoffman amúgy nem az irodalmi Nobel-díjra pályázott soha (konkrétan a szövegei csak és kizárólag arról szólnak, hogy mindenkit elküld a fenébe), de most valahogy szofisztikáltabb módon teszi ezt (S.C.A.B., Late Night Walks). Hangzásilag egy fokkal jobb a helyzet, mint a Worthless esetében: az az album néhol "túlságosan is durván" szólt (mondjuk lehet, hogy ez csak a számok természetéből adódik), itt viszont minden klikkel, mondjuk a Relapse támogatásával a hátuk mögött érthető a dolog. A Weekend Nachos tehát egy fokozattal lejjebb váltott, ami miatt az egyik szemünk sír, a másik nevet: ezzel az anyaggal talán könnyebben megszólítják a Full Of Hell révén a durvább hardcore-ba bevezetett embereket, azonban fájó, hogy ezt úgy érték el, hogy visszavettek a rájuk jellemző gyorsaságból (azért régen is tudtak nagyon jó kis punkos dalokat írni). Persze valószínűleg ez nem sok embernek okoz gondot. Mindenesetre a Stillen még mindig egy olyan csapatot hallunk, akikben hatalmas energia rejtőzik, és habár a tökéletes lemez továbbra is várat magára, megbízhatóan tartják az erős közepes-jó szintet már a kezdetek óta, és valahol ez is nagyszerű teljesítmény. 8/10
