A Winds of Plague az a zenekar, am sosem tartozott az élcsapatok közé – sem minőség, sem a rajongók mennyisége terén – mégis valahogy mindig megemlítődik a nevük. Mégpedig azért, mert ők voltak az elsők, akik szimfonikus elemeket a deathcoreba. Ez a recept 2008-as, Decimate the Weak című lemezükön igencsak figyelemfelkeltő volt, és bár az már a második anyaguk volt, sokan csak ekkor kapták fel rá a fejüket, holott ebből a receptből már akkor is sokkal többet is ki lehetett volna hozni, például ha a Between The Buried and Menek jut az eszébe valami hasonló ötlet. A WoP azonban igen gyorsan igen nagy sikerre tett szert, amit azóta nem nagyon sikerült megközelíteni. Nem azért, mert akkora teljesítménybeli visszaesés lett volna (a debüt, és a folytatása is inkább érdekességével, mint fogósságával követelt magának helyet az emberek szívében) sokkal inkább azért, mert err e az emberek is rájöttek. A kérdés már csak az, hogy ennek a tükrében a banda mit tett annak érdekében, hogy nevük újra a régi fényében tündököljön?
A válasz egyszerű: semmit. A Resistance-en pontosan ugyanazt halljuk, amit hat éve: középtempóból csak néha-néha elmozduló deathcore-t, amit last.fm-en biztos sokan hardcore-nak fognak cimkézni valamiért, és mindez alatt vonósfutamok szólnak , amelyekkel az egyetlen gond az, hogy nélkülük körülbelül ugyanannyit érnének a dalok, mint így. A szabályerősítő kivétel a négyes Left For Dead, ahol a zongorafutam ad némi pluszt neki (mondjuk a végén elég lehangoló azt hallani, ahogy fel lett játszva), és amúgy is van egy-két szám, ami egynél több hallgatásra predesztinálja magát (Time To Reap, No Man Is My Master), még akkor is, ha a korong egésze rettenetesen kiszámítható,és sajnos a Winds of Plague-nél is, ha csak kis mértékben, de már régóta megvan az a gagyi-faktor, ami miatt nem igazán lehet őket komolyan venni, és ez is rányomja a bélyegét a munkásságukra. Itt is fellelhető ez, a szövegek hagynak kívánnivalót maguk után (Sewer Mouth, de az se semmi, ahogy a Time To Reapet kezdik, bár ha a korábban linkelt Reloadedet vesszük alapul, akkor a Resistance még bőven jó ilyen szempontból). Mondjuk amúgy is kapnak hideget-meleget a srácok a magukról kialakított kép miatt, de hogy ezt megérdemlik-e, azt mindenki döntse el maga. A másik kérdéses dolog a lemez beharangozója volt, ami szerint most aztán visszakanyarodnak a régi hangzásvilághoz (ami azért érthető az Against The World után), amit, meg kell hagyni, sikeresen teljesítettek, ismét közelebb áll a dolog a metalhoz, mint a hardcore-hoz. A baj ugye csak az, hogy habár a hangzás a régi, a dalok feleannyira se emlékezetesek, mint anno, és mint ahogy az általában lenni szokott, ha egy zenekar nagyhangúan nyilatkozik arról, hogy visszatérnek az x nagysikerű album(ok) megszólalásához. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, hogy a Resistance előrelépésnek számít elődjéhez képest, még ha ez az előrelépés Armstrongian kicsi is lett. De amíg a WoP lassanként totyog előre-hátra, és még mindig több energiát pazarolnak a promoképekre, mint arra, hogy értékelhető produktumokat adjanak ki a kezeik közül, addig nem meglepő, hogy a Make Them Suffer sugárhajtással húz el mellettük. És ki tudja, lehet, hogy ez a természetes kiválasztódás lényege. 5/10
